1.

Mióta megvolt a nagy lakógyűlés, és én tökösen megvédtem az én hamburgeres haveromat, kábé rögtön másnaptól érzem át egyre inkább szomszédaim helyzetét. Ha az utca felé szellőztetek, 'A Szag' egyből megcsapja az orromat, az udvar felé meg még egy ablakot se kell kinyitnom, hiszen a réseken keresztül is remekül beáramlik a bűz. Ez már kicsit nekem is sok, nem beszélve a lakásom ingatlanpiaci értékéről, amit azért szeretnék szinten tartani.

Csak ugye a múltkori után, ha odaállok akár a szomszédaim, akár a szabolcsi parasztgyerek elé, hogy "bocs, meggondoltam magam", akkor totál hitelemet vesztem, sőt kétkulacsosnak tűnhetek. Kijlenthetjük, hogy most már szagolhatom, amit magamnak főztem.

2.

- Hol van az az ember, akit megismertem? - kérdezte. Én meg nem értettem: ha csak én ne hozzam szóba soha a közös múltunkat, különben zabos lesz, akkor ő miért a régi énemet keresi bennem? Aki voltam öt-hat éve, az már nincs meg, és ez így van jól. Nekem a mostani énemet kell jobbá tennem. És már ő sem ugyanaz, mint régen. Más a haja, az illata, a gyűrűi (áttért az aranyra), meg úgy az egész lány. Ha ma ismerném meg, szerintem nem találnám már olyan vonzónak, meg a kisugárzásából se érzek sokat. Akkor mégis ki ő nekem, hogy csak úgy kikezdje az emberi gyengeségeimet és ismét megalázzon? Ki ő nekem, hogy én ezt csak úgy hagyjam? Ki ő nekem, hogy már megint pár mondatával is bőgésbe tudjon kergetni?

És ki ő nekem, hogy ettől a pár mondattól vezérelve, még akkor este a szakdolgozatommal néhány óra munkával többet haladtam, mint az azelőtti egy hónap szöszmötöléssel?

3.

Gépem már megint akadozik, és ebből már borzasztóan elegem van. Gépes srác mindig megcsinálja, egy hónapig működik, aztán megint lelassul, lefagyogat, minden baja van. Pedig vigyázok rá, vírusirtót futtatom, és figyelem a biztosítékos elosztót, hogy jól működik-e még? Állítólag nem jó a technikai kisugárzásom (vagy mim), de inkább hajlok afelé, hogy valami rejtett hiba van a gépemben (alaplapon vagy tápegységben), ez vágja mindig tönkre. Mindenesetre megkérdezem majd hétfőn a srácot, hogy érdemes-e elvinnem hozzá még egy utolsó próbára, vagy egyből kopogtassak máshol?

Apdét (on): Még gyorsan bővítettem két kimaradt darabbal, de most már aztán ténlyeg ennyi. (off)

Most egy darabig nem nézek újabb filmeket, addig is íme az elmúlt pár hét termése:

Hazudós Jakab (Jakob the Liar, 1999) - Szintén zsidóságos témájú film, és szintén Budapesten forgott (holott Lengyelországban játszódik), ám ezúttal a Soá a téma. A gettóban, ahová semmilyen kinti infó nem jut be, Jakob (Robin Williams) egyszer csak elkap egy kósza hírfoszlányt, miszerint a szovjet hadsereg már közel jár. Ez a hír aztán villámgyorsan elterjed, új reményt ad a túléléshez, és hogy ez ne lankadjon, Jakob elkezdi magától gyártani a további híreket. Kicsit giccses (amerikai), az eredeti NDK-beli (Garas Dezső-s) alkotás biztos erősebb volt, legalábbis annak nem hepiend a vége, ami történelmi szempontokból is hitelesebb. Viszont Armin Mueller-Stahl, Darvas Iván, Margitay Ági, Rudolf Péter, és Kulka János is feltűnik, joggal.

Martha Marcy May Marlene (2011) - Két idődimenziós kamaradráma, melyben címszereplő lány megszökik egy Manson-család-szerű kommunából, ahol évekig élt, majd a nővérénél talál menedéket. A régi életétől szeretne megszabadulni, de az új, átmeneti otthona nyugalmát is sikerül csendesen szétzilálnia. Amott már nem jó, emitt még nem.. Van kiút a légüres térből?

Jisatsu Saakuru - Suicide Club (2002) - Indító képsor: felszín alatti vasútállomás Tokióban, kedves, matrózruhás diáklányok lemennek, nevetgélnek, beszélgetnek - majd mikor jön a vonat, sorbanállnak a sín mellett, megfogják egymás kezét, azután vidáman ugranak háromra - majd repülnek a fejek és a vér felfröcsög a szerelvény alól. Ezzel a felütéssel vége is az érdekes résznek, hiszen hiába az elszánt nyomozó, a titokzatos netes informátor, a Frank-N-Furtert schmittelő bandavezér - az alkotók különálló ötletei összefüggéstelenül követik egymást, míg végül egy David Lynch-szerű, szürreális és értelmetlen végkifejletbe torkolnak.

Forest Gump (1995) - Először most láttam teljes egészében, és igencsak odahatott. Egy ember, aki csak teszi a dolgát és nem is tudja, hogy mekkora hős - amekkora bármelyikünk lehetne, ha akarna. Vagy éppen ha nem akarna. A lényeg, hogy én is ilyen akarok lenni! Csak a szőke nő számomra a rejtély, hogy ő most Forestet tényleg szerette a maga módján, vagy csak kihasználta? Nekem az utóbbi egyre nyilvánvalóbb, de ezen kár lovagolni. Csodás, ahogy van.

Midnight in Paris (2011) - Woody Allen már akkora legenda, hogy világsztárok tömegét is leszerződtetheti bármire, a stúdió pénzén utazgathat ide-oda - akármit is hoz össze, az olyan rossz már nem lehet, és mindig lesz rá elég néző. Ráadásul ez a legújabb az előzőekhez képest tényleg átlagon felülire sikerült. Ezúttal, hogy kicsit megdobja  a költségvetést, kosztümös filmet forgatott egy időutazó íróról (Owen Wilson), aki Párizsban járva egyszer csak a húszas években találja magát, és még szerelembe is esik (Marion Cotillard-ral). Tanulság: az ember nem élhet meg csak abból, hogy a nagy elődökkel parolázgat, valamit mindenkinek le kell raknia az asztalra magától is. (Ugye, elnök úr?)

Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy, 2011) - Egy kémes filmet nagyon jól ki kell számítani, különben könnyen öncélú, idióta, érthetetlen rohangálássá válhat az egész. Most kiderült, hogy van, ami még ennél is rosszabb: amikor lényegében nem történik semmi, csak néha valami, amin az ember egy ideig kapkodja a fejét, de elég hamar annyira tét nélkülivé válik a történet, hogy végül akárki is a beépített szovjet kém, nem oszt, nem szoroz. Legfeljebb a budapesti nyitóképek lehetnek érdekesek, főleg mert elsőre kiszúrni a Duna-korzó új épületeit, meg hogy a Parlamenten nincs is vörös csillag, pedig 1973-ban még javában fenn ragyogott. A zárószáma jól lett kiválasztva, amúgy egyszerű retró-divatbemutató, semmi több.

A hatalom Árnyékában (The Ides of March, 2011) - Lényegében olyan a film, mint egy igazi politikus: az elején azt ígéri, majd ő megismertet bennünket egy amerikai választási kampány titkaival, végül aztán mégis egy sima, klasszikus politikai krimit kapunk tőle. Közben szembesülhetünk olyan elképesztő meglepetésekkel, mint pl. hogy a szimpatikus politikus nem is feltétlen olyan jó fej, mint mutatja, illetve hogy az előrejutásnál nem mindig a szaktudás és a lojalitás számít, hanem sokkal inkább, hogy az ember mekkora genya tud lenni. Thank you, Mr. Clooney.
(Aki tényleg az amerikai politikai gépezetbe akar belelátni, annak inkább ajánlom a 2000-es hercehurcáról szóló Recount-ot.)

Amélie csodálatos élete (Le Fabouleux Vie d'Amélie Poulain, 2001) - Őt pedig már rengetegszer láttam, sőt első szerelmemmel egyfajta közös jelképünkké is vált, és úgy gondoltam, ideje kishúgomnak is megmutatnom, úgyis olyan aranyos és ártatlan mű. Persze közben rájöttem, hogy nagyon nem az, de nem baj, ha ezeket a "felnőtt" dolgokat ilyen keretek között ismeri meg jobban.

Igen, bevallom: még mindig sehol nem vagyoak  szakdolgozatommal. Még el sem kezdtem megírni. Még mindig az alapanyag-gyűjtésnél tartok, egy egy, max kéthetes munkát csinálok már fél éve, kis darabokban. Igen, mindig egyre tovább jutok, de ez még sehol nincsen. És nem hibáztatok senkit se, se a külvilágot, se a körülményeket, csak saját magamat. És nem tudpom, hogy hol a hiba bennem, csupán permanens öngyűlölet uralkodik bennem, és ez kurvára nem jó érzés. Utálom magam, mert bedugult az életem, nincs se előre, legfeljebb hátra. Utálom magam, mert anyám pénzéből élek és nem tudok kitörni. Utálom magam, mert úgy érzem: minden akaraterőm sem elég ahhoz, hogy emberré váljak. Utálom magam, mert nem érzem magam hülyének, mégsem tudom magamból kihozni, ami bennem van - vagy szembesülni azzal, hogy igazából nincs semmi, csak túl jó helyre születtem.

Hiába ígérgetem magamnak, hogy most be fogom fejezni ezt a szart, már eddig is megígértem, és úgy is maradt. Egyszerűen nem tudom mit kezdjek magammal, hogy végre előmozdítsam valamerre az életemet. És ha ez most tavaszig nem sikerül, akkor tényleg semmi értelme nem lesz az életemnek. Nem, nem akarok meghalni, de a létezésemnek egyre kevesebb racionális értelmét látom. Ez van.

De ha ez így is van, nem kell a saját gyengeségemre mindig emlékeztetni és direkt kihozni belőlem, hogy igen, egy szar életképtelen senki vagyok. Mert ez bizony megalázó helyzet, amiben vagyok idestova két éve, vagy ki tudja, mióta. Nem is lehet már mivel megalázni, elég csak ezzel szembesíteni direkt, és már meg is van. Viszont ha valakin tátong egy óriási seb, és ez pont az ő saját önértékelése, nem kell benne feltétlen vájkálni, még akkor sem, ha ezzel saját hasonló jellegű problémáinkat enyhíthetjük.

Higgyétek el, még ha nem is vagyok teljesen őszinte kifelé, szoktam szembesülni önmagammal eleget. Még ha eddig magam mindig hepinek mutattam, és esetleg örültem, hogy legalább ide menekülhetek, ha nagyon szar,de tessék: őszinte blogba őszinte gondolatok az őszinte életemről. Lehet bennem csalódni, lehet rólam bármit gondolni, lehet tőlem távolságot tartani, teljesen jogos. Az első, aki ezt tenné, legszívesebben én lennék saját magam, de sajnos ez lehetetlen. Ezzel kell együtt élnem, esetleg próbálkozni csinálni, kitörni önmagamból, legalább azzal is megy az idő tavaszig. Aztán majd meglátjuk, érdemes volt-e.

Van az a mondás, hogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Márpedig mostanában egyre több ilyenbe ütközöm, legutóbb - és eddig leginkább - meg tegnap este.

Volt a közgyűlés a kajáldáról. Én nem tudtam ott lenni, mert pont akkor volt pártgyűlés is, de szépen leírtam az álláspontomat, adtam meghatalmazást a képviseletemre a szomszéd lánynak, tanúkkal aláírattam még a gyűlés legelején, majd mentem dolgomra. Meg ott volt a büfés srác, vele is kezet fogtam, majd a leírt véleményemet odaadtam a közös képviselőnek. (Diplomatikusan megírtam, hogy engem nem zavar, de ha másokat igen, támogatok mindenféle megegyezést, csak a bezáratást nem.) A sárcnak is azt mondtam, hogy abban csak annyi van, amiről beszéltünk és amit neki is elmondtam korábban. Na attól tartok, ezt nem kellett volna. Mert egyrészt nem tartoztam neki beszámolóval, másrészt nem kellett volna megjátszani a nagy haverságot, harmadrészt meg így úgy tűnhetett abban a szituban, mintha mi megbeszéltük volna előre, netalán az ő megrendeléséből írtam azt, amit, sőt nekem is valami (anyagi) érdekem fűződik ehhez. Pedig ha így lenne, maradtam volna végig, de rohannom kellett elfelé gyorsan. (A pártgyűlésről is pont csak a lényegről maradtam le, de most már mindegy.)

Rájöttem, hiába akarok magánéletileg mindenkivel jóba lenni, néha olyan álláspontokat kell foglalnom, amik nem mindenkinek tetszenek, és Valahol mélyen tudom, hogy ez olyasmi, amin pár nap múlva már csak röhögök. Vagy igyekszem túllépni azon, hogy lejárattam magam és mindenki utál a házban. Elvégre nem érdekel, én is békén hagyok másokat és ők is engem. Különben is,

"marhára nem baj, ha sosem bírtak,
akik azt se tudják, hogyan hívnak"

Mondjuk engem eddig bírtak, és ha a rólam alkotott kép ledől, hiába nincs tétje, akkor is presztízsveszteség. Meg azért nem véletlenül nem akartam pont ott területfelelős és leendő önkós jelölt lenni, ahol lakom - de akárhol megjelenik a nevem plakátokon, akkor nem árt, hogy azt gondolják-e, hogy "milyen jó fej gyerek", vagy hogy "ja ez az a korrupt csicska, akit meg lehet venni egy hamburgeren, és még diplomája sincs"? Jelenleg e legutóbbi kritériumon tudok csak segíteni, ezért megyek is vissza folytatni.

(Összességében meg szerintem túlságosan is beleártottam magam, nem kellett volna így fontoskodnom leírt véleménnyel - amit ma reggel, ahogy kinyitottam az ablakot és megcsapott a kajaszag, máris kezdtem meggondolni.)

Apdét: A büfés srác megígérte a lakóknak, hogy minden rendben lesz, megoldja a szag és a zaj problémáját is. De mióta megvolt a nagyszerű kiállásom őmellette, azóta mintha minden kajaszagot csak én kapnék meg, ezúttal udvari és utcai frontról egyaránt. Szóval ha a cső meghosszabbítása és a leszigetelése után sem oldódik meg a dolog, nem érdekel, a srác mennyit feccölt bele, a lakásom ingatlanpiaci értéke ennél mégis többet ér.

Apámat bevitték ma kórházba. Az otthoni vércukormérője 31-et mutatott, amihez nem értek, de állítólag jó magas. A vérnyomása meg 160/120, amihez szintén nem értek, de állítólag ez se normális. (Húgom világosított fel erről, aki azt is fejből tudta, mi az ideális érték, és apánknak meg nagyapánknak mennyi szokott lenni. Ha én huszonhat éves koromra nem vagyok képben ezeket illetően, akkor a tizenegy éves húgomnak miért kell ezeket így tudnia? Szomorú.) Odabent aztán kiderült, hogy csak az otthoni gépe romlott el, már ami a cukrot illeti, de attól még nem alacsony az se, meg a vérnyomása sincs rendben, meg az egész fizikuma. Szóval attól, hogy ezt a mai napot megúszta egy kis infúzióval, még erősen aggódom érte. Ezért is maradtam benn vele estig, hogy ha kiengedik, ne járkáljon már téli hidegben egyedül, egy szál tréningruhában. Így hát beszélgettünk egy jót mint apa és fia, távol a zúgó családi élet zajától. Jót tett ez nekünk, úgy érzem.

Közben elmondom: megleptem magam egy új beretvával. A Tecsó akciós polcán éppen le voltak árazva a karácsonyi csomagok, úgy mint Gilette Fusion Proglide borotva egy doboz géllel: 1492 Ft, ugyanez a modell egy törölközővel 1242 Ft, míg maga a borotva egymagában a kozmetikai részlegen: 2639 Ft. Hülye lettem volna otthagyni, és bár az eddigi kis piros Mach 3 Turbo-mmal semmi bajom (leszámítva, hogy az elmúlt öt év erősen rárakódott), úgy döntöttem, ideje újítani.

Menő, mi? :)

Aztán akkor estem kissé pofára, amikor rájöttem: pengét is kéne hozzá venni. Ez azért sokkal jobb, mert a pengéje ötpengés (teccikérteni?), ami az eddigi háromhoz nagy továbblépés, de kétszer annyiba is kerül. (És én még a manuálisat választottam és nem az elemeset.) Oké, kb. félévenként kell új négyes csomag, szóval a négyezer-valamennyi nem nagy etvasz, és bár így a cég egyből visszavette, amit az akcióval elengedett, azért nem bántam meg. Használjam egészséggel! :)

Apdét: Na kipróbáltam. Először csak valami simogatás-félét éreztem, néztem is: borotvál ez rendesen? Az arcom viszont tükörsima volt. Még a kényes pontokon sem éreztem sokkal többet, mégis remekül leszedett mindent. A penge hátoldalán a barkókiegyenesítő meg külön bónusz.  Ez valami fantasztikus, amit ez tud. El se bírom képzelni, mit kellett a férfitársadalomnak átélnie, mielőtt ezeket a csodaságokat feltalálták. I-má-dom! :)

Kedvenc sorozatom (igen, ilyen is van) mai epizódja végén az egyik mellékszereplőnek felesége - húsz év házasság után - kezébe nyomta a válóperi keresetet.

PASAS: Miért?
NŐ: Mert kérdezned kell, azért.

Ez elgondolkodtatott újból. Már korábban is agyaltam ezen, hogy ilyesmik hogy történhetnek meg, filmen, életben egyaránt. Arra is korán rájöttem (saját tapasztalatokból is), hogy a visszajelzés, a feedback borzasztó fontos egy párkapcsolat során, hiszen mindenki csak onnan tudja meg, min kell változtatnia, ha arra konkrét üzenetet kap. Sajnos a konfliktusoktól való menekülés, a szőnyeg alá söprés állandó jelenség, és mikor ott eléggé felhalmozódtak a bajok, egyszer csak jön a borítás. A másik fél meg ilyenkor nagyokat néz és nem tudja, hogy most mi van?

Nem akarok általánosítani, a szőnyeg alá söprés természetesen közös felelősség, de a nemi szerepeknek köszönhetően a borítás általában a nők szokása, a csodálkozás a férfiaké. Aztán ilyenkor jön az, hogy a férfi megkérdezi, hogy "Dehát miért nem mondtad ezt eddig?", mire a nő azzal jön, hogy "Mondtam, csak soha nem figyeltél rám/nem vettél komolyan/képtelen voltál felfogni."

Régebben jóban voltam egy Magyarországon élő kínai lánnyal, aki nekem azt mondta: csak kínai pasit tudna maga mellé elképzelni, mert konfliktusban nem tudná magát magyarul kellően kifejezni. Az a baj, hogy ez a nem kínai nők nagy tömegére is igaz. A nők, ha visszajeleznek, sokszor célozgatnak, utalgatnak, érzékeltetnek, aztán ha a pasi nem érzékeli eléggé, akkor persze ő a bunkó. Mi lenne, ha a nők a visszajelzéseket nem kínaiul adnák le, hanem - ha látják a pasin, hogy ő azt nem érti - olyan nyelven, amit ő is megért? Igen, lehet, hogy a férfiak a szefósok, hogy a női közlések nem jutnak el hozzájuk - de ha ez láthatóan régi probléma, hogy a metakommunikáció nem vezet sikerre, sem pedig az elejtett félmondatok, akkor miért nem lehet leülni és elmondani, hogy "drágám, ez benned borzasztóan zavar, kérlek, hagyd abba, mert tényleg rossz vége lesz"?  Persze, a férfiak se mondják el azonnal, ha valami böki a csőrüket, de azért ők bátrabbak ilyen téren, és ők is csak  a kerek, egész mondatokból értenek. Szóval a pasik ilyenek, és ezt a nők is pontosan tudják. Szóval amíg a nők ragaszkodnak a csődöt mondott technikákhoz, addig - elnézést, hölgyeim - őket terheli nagyobb felelősség a kapcsolatok felbomlásáért.

Igen, vannak bunkó pasik is, akiknek lehet beszélni akárhogy, vastagon leszarják. Ha a nő egy ilyentől nem fordul azonnal sarkon, hanem kivárja a húsz évet, akkor szintén magának köszönheti a sorsát.

Tudom, nem vagyok egy túl tapasztalt szakértő, meg ezek a felismerések húszévesen még újnak számítanak, huszonhatnál már annyira nem - de ha ez ennyire össztársadalmi probléma még mindig, akkor nem lehet erről eleget beszélni.

Vagy - eltekintve az objektív okokból véget érő kapcsolatoktól - tud valaki olyan szakítási okot, ami nem erre vezethető vissza?

Nem a fogamat kell összeszorítanom, hanem az orromat befognom. Nem a munka nehézsége kíván erőfeszítést vagy gátol a végzésében, hanem a felismerés, hogy ha ilyen egyszerű, akkor már rég készen lehetnék vele. Ez az, amivel a legnehezebb szembenézni, és - ambivalens módon - csak még inkább menekülésre ösztönöz. Nem szabad.

"A változással járó ijedelem legfontosabb része azonban mégsem a külső veszteségekre és újdonságokra vonatkozik, hanem saját önazonosságunkra; ha változunk, saját régi énünk is elvész, mintegy "meghal" - és ez kissé olyan, mintha megszűnnénk, meghalnánk. Ha már nem vagyunk azok, akik voltunk, mi marad... egyáltalán marad-e valami... és lesz-e helyette valami új, valami más, valami jobb?

Megéri?

Énünk megsemmisülésének a félelme semmivel sem kisebb, mint a biológiai létünkre irányuló halálfélelem, csak kevésbé nyilvánvaló - viszont annál irreálisabb. Amikor hirtelen rálátok, hogy ha kissé okosabb és tudatosabb döntéseket hoztam volna, az életem egészen másképp alakulhatott volna - esetleg több olyan érzés és fölismerés is rám szakad, amit nem könnyű feldolgozni. Rádöbbenhetek, hogy eddigi életem nagy része teljesen vakvágányon haladt. Hogy nem is az én életem volt, és visszahozhatatlan évtizedeket veszítettem el. Hogy adott dolgokkal már elkéstem, és a jövőben is le kell róluk mondanom. Mindez gyász. Ráláthatok, hogy egy csomó dolog még bőven benne van a pakliban, de ehhez tennem kell valamit. Ha teszek, akkor el is érhetem a céljaimat és vágyaimat - onnan azonban majd újabb horizontok válnak láthatóvá. Mindez feladat és felelősség - és ehhez már tényleg egy új "én" kell. De az ki lesz? Én? És akkor "én" hol maradok? Megszűnök? És az az új "én" még "én" leszek, vagy valaki más? Akkor még majd odatartozónak érezhetem magam mindahhoz és mindazokhoz, akikhez-amikhez eddig kötődtem? Vagy lelki hajléktalanná válok? És ez majd megéri?

Mindez persze szinte soha nem tudatosan merül föl bennünk, hanem csak a testünk és az idegrendszerünk biokémiai folyamatainak szintjén, illetve énvédő mechanizmusainak öntudatlan működéseiben. De ha a gondolataim és az érzéseim alapvetően megváltoznak, mi marad belőlem? Ha viszont nem változnak meg, akkor tudok-e ténlyeg változni?

És különben is nincs-e számtalan más célja és más funkciója annak, hogy úgy érzek, úgy gondolkodom és úgy vagyok a világban, ahogy? Mi lesz, ha sokkal sikeresebb, gazdagabb és boldogabb leszek, mint nálunk amúgy mindenki? Vagy ha éppen sokkal sikertelenebb? Mi lesz, ha lefogyok, és minden pasi/nő engem néz majd? Nem a súlyfölöslegem a biztosíték arra, hogy ne váljak el? Vagy hogy ne kelljen felnőnöm, esetleg ne kelljen nőnek/férfinak lennem? Mi lesz, ha mégis elvégzem az egyetemet - vagy ha éppen nem? Nem tagadom meg ezzel a szüleimet, akik pedig mennyit gürcöltek értem? Mi lesz, ha híres és befolyásos ember leszek? Kinek okozok ezzel fájdalmat? Kit győzök le, akit a szívem mélyén pedig nem szeretnék legyőzni? És nem fogom-e visszasírni azt a kényelmet, amit a mostani állapotok biztosítanak? Nincs.e mindennek valami célja és haszna? És ha ez a sok haszon elvész azáltal, hogy január elsejétől tényleg megváltozom, akkor az úgy még meg fogja érni?"

(Élünk, vagy csak úgy teszünk? - a teljes cikk olvasható az Elixír aktuális számában.)

Azt utálom nagyon, ha valakinek írok egy levelet, és közben rájövök, hogy ez olyan hosszúra sikerült, hogy még én se olvasná, el szívesen. Megvagdosni fölösleges, legszívesebben kezdeném elölről az egészet - sokadszorra - dehát elment most is vele legalább két órám, csak nem törölhetem ki az egészet! ez a baj velem: képtelen vagyok a gondolataimat tömören, röviden összefoglalni, és addig pörgök rajtuk, amíg már nekem is legem lesz saját magamból, és utálom magam, hogy még erre se vagyok képes, és nem valami értelmeset csináltam helyette. Áááá.

Na jó, kicsit lazább téma: életem előrehaladása = régi terhektől való megszabadulás. Kezdve a hajammal. Állt már mindenfelé, zselé sem nagyon segített, meg fejbőrnek is szellőznie kell néha, meg egyébként is lelki szükségletem, hogy néha megszabaduljak a lelki feszültségemtől, amire a hajvágás remek módszer, tényleg.

Folytatva pedig azzal, hogy találtam a fiókomban vagy harminc flopit, még karrierem elejéről, úgy a 2003-2005 közötti időszakból. Nem kellett sokat keresni, hiszen eddig olyannyira elöl voltak, hogy észre se vettem, hogy zavarnak. Ám most - főleg, hogy egy jóbarátom megkért: halásszam elő egy régi házidogámat, hogy egy szemináriumát azzal bekkelhesse ki (igen, plágium, fúj) - sürgősen keresnem kellett egy olyan gépet, ahová azokat bedughatnám. Találtam is az egyetemen, át is másoltam, amit tudtam, közben pedig jót merengtem a múltak ütemén. Amikor még ilyesmiket kellett tanulnom.. Na megy milyen jó házidogákat írtam, amiket az aktuális tanár persze jól lehúzott.. Akkoriban jártunk Fradi-mecsre megfigyelni.. Nem is beszélve a régi szerelmes levelekről, amikre most leltem újból.. Félelmetes, milyen távoli, el sem tudom képzelni, hogy megtörtént.. Szombat délelőtt még vizsgáztam, aztán buszoztam le hozzá vidékre.. Odafelé még kisfiú voltam, visszafelé már férfi.. A tevéink is össze voltak házasodva.. Nosztalgiából megnéztem az enyémet, de nincs már meg, egyik se, hiszen meghaltak mindketten. Ráadásul az egyik nevére már nem is emlékszem. Az első tevefelesége sincs már meg. (A második viszont még mindig megvan, és a gazdája is láthatóan látogatja. Félelmetes, hogy ez még létezik, de örülök, hogy ifjúságom eme kis darabja még nem veszett el. :))

Pár hónapja itt a ház aljában nyílt egy kajálda. Tök jó hamburgeres, kicsit drága, de abban tényleg van minden, első sorban kalória, meg (a mekivel ellentétben) valódi ételből van. A tulajt ismerem futólag, közös ismerős szomszéd srácon keresztül, söröztünk már egyszer-kétszer, például ma este is. Ugyanis még nyitáskor megígérte, hogy vendége vagyok egy hambira, de erre mindeddig nem került sor, egészen máig. Csak annyi a bibi, hogy az elmúlt napokban a házban a lakók is elkezdtek szervezkedni, merthogy szerintük a hely zajos és büdös. (Értsd: nyitáskor fölszereltek egy csövet az udvar sarkába, ez vezeti ki a szagot a tető fölé. De a lakók közül többen panaszkodtak, hogy ennek ellenére érzik, és hangos is. Engem speciel nem zavar, mert bár pont az én ajtóm mellett megy el, a hangot max a vécében hallom, a szagot meg néha a folyosóról, de mindig az utca felől szellőztetek.)

A lényeg, hogy a kajáldával tehát semmi bajom, a sráccal jóban vagyok, de még inkább érdekem a saját szomszédaimmal jóban lenni. Szóval megmondtam nekik is, a büfés srácnak is: én csak a saját nevemben beszélhetek, a hely engem nem zavar, ha be akarják záratni, akkor arra nemmel szavazok, legfeljebb ha ők többen vannak, majd jól leszavaznak és kész. (Az megint más kérdés, hogy egy bezáratáshoz is kell ÁNTSZ meg kerületi tanács meg anyámtyúkja, ebbe ne menjünk bele.)

Ez az ingyen hamburger mégis zavar. Mint írtam, arra elviekben már nyitás előtt meg voltam hívva, de most kicsit úgy is éreztem, hogy a srác direktbe nyalja a seggem (behívott sörözni kocsmájába, hambit oda hozta ki nekem, aztán fordult még plusz szalvétáért is, és a sörre is majdnem meghívott), amiről nem tudom eldönteni, hogy vendéglátói véna, jóhaverság - vagy esetleg egyfajta garantálása annak, hogy tényleg mellette álljak? Az egy dolog, hogy a sráccal emberileg jóban vagyok, de nem nagyon mozgunk egy térben és témában. Barátai is ott voltak, ment egy kis szolid cigányozás, zsidózás, buzizás (bár ezekre jó szokásom szerint ugrottam), de ettől még nem lenne megalapozott dolog kételkedni a felém irányuló jószándékukban. Viszont akkor sem megy ki a fejemből, hogy most ezzel az egésszel nem csak egy korrupt kis zsidó geci lettem a szemükben? Vagy ami sokkal fontosabb: a sajátomban?

word 2007

. Ezzel a fossal egyszerűen nem lehet dolgozni. Ott akadályozza a munkámat, ahol tudja, összevissza formázgat, és akkor is, ah én egyértelműen beállítok mindent, ahogy én akarok. Ő mindent jobban akar tudni, közben nem azon agyalok, amivel foglalkoznom kéne, hanem azon: hogy tudnám megoldani, hogy amit írok, az úgy nézzen ki, mint egy normális anyag. Ráadásul feltűnően lassítja a gépet, és megnöveli a lefagyás veszélyét, hogy rohadna meg. Tűzre vele azonnal!

Az elmúlt napok kifújásaképp megint összegyűlt pár film innét-onnét. Először is a szakkoliban volt egy kétnapos filmmaraton a csehszlovák, lengyel és szovjet újhullámos filmekből. (Egy srácnak valamilyen filmes szemináriumra kellett megnéznie vagy tizenhatot, mindezt két nap alatt kívánta abszolválni, és jófejségből meghívta a többieket is.) Nekem sajnos csak a második nap sikerült benéznem, akkor is csak négyet láttam, de azokat is megérte maximálisan, és nem csak tapasztalatszerzésből. (Azt is megtudtam, hogy ha az ember sok filmet akar megnézni VLC-pléjeren, akkor a lejátszást állítja be "gyorsabban (kicsit)"-re. Ezzel a sebesség tíz százalékkal nő meg, amit szabad szemmel észre se lehet venni, de egy másfél órás film alatt az ember spórol magának majdnem tíz percet. Hasznos.)

A mezők liliomai (1972) - Az első film a csehszlovák újhullám szlovák vonulatából származott, a legendás Elo Havetta munkásságából. Aranyos, keserédes vásári komédia egy húszas-harmincas évekbeli szlovák falu figuráiról és az arra járó, háborús veterán vén csavargókról. (Jútúbon fent van az egész, csak felirat nélkül.)

Madarak, árvák, bolondok (1969) - 1968 után a csehszlovák újhullámnak gyakorlatilag vége lett, a prágai tavasz után minden újabb alkotást azonnal betiltottak, a szlovák újhullámnak meg alapból nem is volt esélye. Gondolom, ez hajtotta a film készítőit, hogy ha már úgyse lesz belőle semmi, akkor nem is kell sztori, csak pakoljanak bele mindent, ami egyedül is kiverné a biztosítékot: zsidóság, antiszemitizmus, homoszexualitás, gruppen, Štefánik, és mindenfelé lobogó szlovák zászlók, ami akkoriban nem volt túl píszí. (Jútúbon fenn van, angol felirattal.)

A fül (1970) - Az előzőekkel ellentétben ez egyrészt már cseh, másrészt nem csavargókról és jöttmentekről szól, hanem a politikai elit legtetejéről. Miniszterhelyettes elvtárs és felesége, pezsgőmámoros állami fogadás, újonnan kiutalt villa, tele poloskákkal ("a fül" mindent hall), valamint nyugtalanító hírek frissen letartóztatott miniszterekről és szomszédokról. Rohad az államgépben valami, amiről a közönségnek természetesen nem kell tudnia, az akkori cenzorok véleménye szerint. (Jútúbon angol felirattal.)

Éjszakai vonat (1959) - Korát és stílusát tekintve ez valójában egy francia újhullámos alkotás, csak éppen lengyelek csinálták Lengyelországban. Tenger felé tartó vonat, hálókocsi, fura napszemüveges alak kabinjába bekérezkedik a zilált, szép, szőke leányzó. Közben őt is üldözi az ex-pasija (a Hamu és gyémánt Maciek-ja), de a többi utasnak is megvan a maga ezerféle élete és világa. (Jútúbon sajnos felirat nélkül, de már a főcímzene miatt is érdemes ráklikkelni.)

A négy közül talán ez a legutóbbi volt a legjobb, és sajnálom, hogy ezzel számomra le is zárult az esemény. Ha tehetem, bepótlom még, amit tudok. Az oldal, ahol ezek fent vannak, már megvan - ha lesz időm filmmaratonokra, majd nekiesem a többinek is.

Itthon is láttam pár újat:

The Air I Breathe (2008) - Több szálon futós, egy-egy ponton összekapcsolódós, soksztáros történethalmaz. Vannak benne emberi drámák és sorsok, de túl mély mögöttes tartalmat nem érzékeltem benne. A belezsúfolt híres színészek (Forest Whitaker, Andy García, a Buffy-s csaj, Brendan Fraser, Kevin Bacon) tényleg aránylag jók, ám aki csak Julie Delpy-ért nézné meg (mint pl. én), az feltehetően csalódni fog. Amúgy tényleg egészen nézhető.

Kramer kontra Kramer (Kramer vs. Kramer, 1979) - Nem először láttam, de az első nézése (úgy tizenpár éve) is nagyot dobott rajtam az emberi kapcsolatok megértésének képességében, most pedig már látom: azért ilyen remek film, mert egyrészt Dustin Hoffman nagyon viszi az egészet, és Meryl Streep is ott van, amikor kell neki. Másrészt mert olyan sokszínűen és bensőségesen mutatja be a különféle interperszonális viszonyokat, hogy az egyedül maradt apa és fia otthonában a néző már-már albérlőnek érzi magát.

Az élet fája (The Tree of Life, 2011) - Bár a mottója egy bibliai idézet, sokkal inkább jutott eszembe az Antigonéból "az embernél nincs semmi csodálatosabb" monológ. A világ teremtésének és/vagy az evolúciónak egyenes eredménye, hogy létrejött az Ember, a maga furcsa természetével, ellentmondásaival, különféle belső és külső viszonyaival, minden szeretetével és gyarlóságával egyaránt. Ennek szemléltetője egy hatvanas évekbeli amerikai család, egy szigorú, de szerető apával (Brad Pitt), egy hallgatag anyával és három fiúgyerekkel, akik közül az egyik megnőve Sean Penn. Kicsit nyúlja az Űrodüsszeiát vagy a Koyaanisqatsit, de akinek ez a szemléletmód bejön, ebben is el fog tudni merülni.

Az adósság (HaChov, 2007 - The Debt, 2011) - Izraelben készült egy film három Moszad-ügynök félresikerült kelet-berlini nácivadászatáról és a régi adósság harminc évvel későbbi megtérítéséről - majd nemrég egy amerikai is ugyanezzel a témával és Helen Mirrennel. A sztori tényleg kábé ugyanaz, mégis két teljesen más film. Az izraeli változat szól az elmúlás előtti szembenézésről a múlttal, míg az amerikaiban az időskori vonal eléggé össze van csapva, viszont helyette kapunk egy tényleg jól összerakott kémes akciófilmet, budapesti szájszíinggel (kb. München 2). Kár, hogy a belső vívódást nagyon a néző szájába akarták rágni, ezért a főhősök széthisztériázzák a középrészt - míg az izraeli verzió csendesebb, sokkal inkább fókuszál az apró emberi rezdülésekre, közben a szereplők végig úgy viselkednek, mint dolgukat végző Moszad-ügynökök. A fő különbség tehát a hitelesség - abban is, hogy az amerikai színészekről egy pillanatig nem tudom elhinni, hogy izraelieket (vagy minimum zsidókat) látok, míg az izraeliekről ezt nyilván könnyebb.

HaChov (2007)

The Debt (2011)

Szerintem ennyi mára elég volt, ha lesz időm, nézek még filmeket és megírom őket. Főleg most, hogy sikerült a laptopot összekötnöm a tévével, szóval már normális képernyőn tudok nézni filmet. Már csak egy elég hosszú netkábel kéne, és akkor akár jútúbról vagy indafilmről is tudnék tévézni. Nem utópia! :)

"Nem találok szavakat magamra" (J.A.)

"Egy halvány utolsó emlék:
megfogtam egy pincérnő mellét." (E.K.)

Nagyszüleim kiadták a panellakásuk nagyszobáját valami kínaiaknak. Sőt egy kiscica, egy kölyökmacska is betévedt hozzájuk, nem tudni, honnan, de jól elbeszélgettünk vele, kis életéről, meg hogy nem akar itt maradni, de olyan gyámoltalan, nekem a szívem is megszakadt rajta. Aztán a következő pillanatban azt láttam, amint a kínaiak azt a kölyökcicát immár megsütve, kibelezve, salátával kibélelve tálalják fel saját maguknak. Borzalmas volt, hogy ezt a cicát, akit így szerettem, végül mégse tudtam megmenteni, sőt észre se vettem, hogy ő valójában végig a kínaiaké volt, hogy aztán majd megsüssék és megegyék.

Azt hiszem, értem.

Az elmúlt két napban lebetegedtem, ezért a mai kishúgomozást is le kellett mondjam. Pedig megígértem neki, hogy elhozom magamhoz, aztán elmegyünk egy moziba. Éppen elég baj, hogy eddig nem foglalkoztam vele, de akkor legalább most, amikor szülei válnak és anyja enyhén szólva nem nevezhető beszámíthatónak, ennek gyakran egyértelmű jelét is adja. Legalábbis a múltkor, amikor én is ott voltam.. Na mindegy, ezt nekem is gáz kiteregetni. Maradjunk annyiban, hogy nem egy százas.

Apánk meg kitalálta, hogy Ausztriában akar Hotel Front Office Manager (szállodaportás) lenni. Ezzel csak annyi a baj, hogy nem tud németül (majd ha kapott munkát, gyorsan megtanul), ezért az álláspályázataihoz és levelezéséhez mindig engem kér meg, hogy segítsek. Amivel nincs is baj, még akkor se, ha azonnali hatállyal riaszt, hogy villamosozzak ki hozzá Kelenföldre (bár a harmadik ilyen után már ez is idegesítő). Csak ha tényleg akar magának egy jó állást, amivel megkaphatja a gyerek felügyeleti jogát, akkor ne vesztegesse az idejét nyilvánvaló zsákutcákra.

Pedig egyébként jó esélye is lenne megnyerni, hiszen még mindig ő az egyetlen náluk, akinek van valamiféle keresete (még ha az sem teljesen stabil), és még megölni se próbálta magát. Hátrány viszont, hogy kishúgom nagyon anyás, szóval akárhogy is jön ki a lépés, ezt nem fogja ép lélekkel megúszni. Ezért kell most hatványozottan jobban mellette lennem, mint eddig. Például a múltkor is lazán szólt, hogy pár nap múlvára kell megírnia egy házidolgozatot magyarból, ami csak két oldal, de még lövése nincs az egészről. Kicsit kezelésbe vettem, kiderült: a tankönyvet ki se nyitotta, de seperc alatt összehoztuk vázlatokban, ami bele kell. Másnapra megírta a teljes szöveget, meg is mutatta: két, füzetből kitépett, szamárfüles lap, se egy margó, se egy formai követelmény, az írás meg olvashatatlan. Elmeséltem neki, hogy házidolgozatot hogy írunk: például vonalas ívpapírra, meg maga a munka is nézzen már ki valahogy. De ő értetlenül állt ezelőtt, szerinte fölösleges, az anyja meg mondta is rögtön: arra sincs pénzük, hogy ételt vegyenek a gyereknek, nemhogy vonalas ívpapírt.

Ez nem csak azért fura, mert apám velem veteti meg a cigijét és sörét. A cigit megértem: ha valaki nikotinfüggő, nem tud nélküle élni, így is nagy teljesítmény, hogy  már csak napi egy dobozzal szív. De akkor sem hosszú piros Marlborot kéne vennie, mert az hiába csak kicsivel drágább, mint a többi cigi, havi szinten az akkor is megérződik. A sört viszont tényleg nem értem, hiszen korábban soha nem ivott, és azzal tényleg többezret meg lehetne spórolni. Azt még kevésbé értem, hogy a felesége miért őt szapulja, hogy cigire és sörre költi a pénzt, ha abból a cigiből és sörből ő is bátran kiveszi a fogyasztását. (Különben is, eddig csak három alkalommal vettem meg neki a cigit és sört, és máris 4500-zal lóg nekem. Szóval elképzelni se merem, havi szinten mennyi mehet el ezekre.) (Egyébként a múltkor végigkérdeztem az összes cigit, hogy mennyibe kerül, és mondtam is apámnak, hogy a piros Bond egy egész százassal olcsóbb, ami napi egy dobozzal számolva már havi 3000 forint megtakarítás. Erre ő: az úgyis elmenne süteményre. Most erre mit lehet mondani?)

Szóval ha kishúgomnak tényleg nincs mit ennie (mondjuk ez nem igaz, csak válogatós, meg étvágya sincs sok, amit nem csodálok), akkor semmi baj, elvittem sétálni, beültünk egy kínaiba (aznap állítólag nem evett főtt ételt, mert a menzakaja szar volt - mégis, milyen legyen?) , aztán bevittem a közértbe, és kvázi bevásároltam neki gyümölcsből, édességből, felvágottból, amit ő szeretne, és végre úgy, hogy neki se mondja senki, hogy nincs pénz normális kajákra. És ezt tényleg ajándékba vettem, csak neki, és tényleg nem fogom apámékon behajtani. Csak ma meg azt terveztem, hogy elviszem egy moziba, valami bugyuta vígjátékkal kicsit kiszakítom az otthoni légkörből - dehát az is egy vagyon.

Nem akartam én már megint panaszkodni a családomról, csak azt nem tudom kiverni a fejemből: vajon abban, hogy pont mára robbantam le és lemondtam kishúgomat, nem volt véletlenül egy kis önzés is a részemről? Mert ha igen, akkor az éppen a mostani helyzetben lenne nehezen megbocsátható. Kerülök Hozom magam mostanában ilyen szituációkba.

Nem is olyan nagy baj. Lehet, hogy (eggyel lentebbi videó által megihletve) hülyeséget csináltam, de én lettem provokálva ("úgyse mersz hozzám érni"), az alázgatás kivédésére (még ha baráti is) pedig határozott választ kell adni, és ez tűnt pillanatnyilag a legjobb ötletnek. Persze, aztán bocsánatot kértem, ha elrúgtam volna a pöttyöst, de ha a szitu tényleg baráti volt, akkor a megbocsátásnak is annak kell lennie, és nem pedig azonnali hatállyal törölni meg blokkolni fészbúkról, nővérével együtt.

Meg azért se baj, mert lánybarátom van elég. Vele meg elegem van abból, hogy minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál inkább tudatosítva van bennem, hogy ez csak barátság és az is fog maradni. (Tudatosításon nem azt értem, hogy elmondaná percenként, mert az tényleg semmit nem jelentene.) Főleg, ha rámtör a féltékenység és azt érzem, hogy hamarosan úgyis el fogom veszíteni. Ha nem vagyok elég merész és határozott, az a baj, ha meg túl rámenős vagyok, akkor az a baj. Akkor már tényleg döntse el mindenki, hogy mit akar, dőljön el a dolog valamerre, aztán hagyjuk egymást békén.  Az ilyen eldőlések általában egyforma irányúak, de inkább egy stabil helyzet, minthogy "a legjobb pasibarát" egyenruhájában biztosan és határozottan meneteljek házhoz a lópikuláért.

Apdét: Ezt és előző bejegyzésemet elolvasva: félelmetes, mennyire közönséges bunkó tudok lenni, ilyenkor még magam is megijedek. Pedig általában illem- és tisztelettudó gyerek vagyok, csak ha kicsit jobban elengedem magam, akkor előjön belőlem a f*szfej. Szóval sokkal jobb mindenkinek, amíg tele vagyok gátlásokkal, mintha lényem legbelsejét bátran ráereszteném a világra. Ettől függetlenül Jégkirálynő máris hiányzik, és borzasztóan bánom, hogy egyáltalán hagytam magam már előzményileg is eddig fajulni. Nem fog ez az örihari így maradni, de hagyok pár napot (hetet-hónapot-évet), hogy ez mindkettőnkben leülepedjen.

Bocs, hogy idén még nem írtam semmit, nem kell aggódni: fogok én még nyavalyogni saját kis piszlicsáré életem történésein, nyugalomra semmi ok. Például mert itt van ez a szexista, hímsoviniszta, nőket lealacsonyító, sőt néhol pedógyanús videó, amit nem tudok elégszer végignézni. Nem túl rövid, de hamar eltelik az az ezer lány. :)

Meg akartam mutatni a kedvenceimet, de egyrészt itt szinte minden lány gyönyörű, (oroszok, mint kiderülhetett), másrészt őhozzájuk képest én már vén f*sz vagyok - de aki kíváncsi a nőideálomra (húha, most dézsavüm volt, komoly), annak ajánlom figyelmébe a 31, 176, 540, 681, 909 és 911-es számú versenyzőket. (Vigyázat, a szám lány közben vált, szóval csak mozgóban lehet lecsekkolni, melyik ki.)

Nekem is van mellmegfogós sztorim, tavaly Szilveszterről: buliban csaj valahogy ölembe került, de szimplán barátilag, hiszen pasija is ott volt. Aztán véletlenül valahogy megérintettem a mellét, elnézést is kértem, de eléggé zavarba jöhettem, mert a lány bátran megfogta a kezem és határozottan az előbb érintett mellére rakta. Nem nagy sztori, de ugyebár ilyen nem gyakran esik meg az emberrel, hogy csak úgy spontán, legálisan melleket fogdoshat csakúgyból. Mindegy, utána mondtam a pasijának, hogy cserébe ő megfoghatja az én mellemet, de abból végül nem kért.

No de mennem kell, találkozom Jégkirálynővel, aki leginkább a 164-esre hasonlít (szerintem a húga nézhet ki kábé úgy).